Krisztus és Péter vendégségben - Kovács Albert meséje
A régi világban Krisztus Urunk Szent Péterrel a földön jártak, mint két koldus kéregettek, házaltak.
Egy helyre bémentek, s kértek szállást. Azt mondta a szegény ember :
- - Istené a szállás, atyafiak, de sok apró gyermekem van, egyik sír, a másik kiabál, és nem tudnak csendesen nyugodni. Itt a másik házban lakik egy öcsém, az
Elmennek oda az idegenek, ott es kérik a szállást. Azt mondja ott es a szegény ember :
- S- Szüvesen adnék, de nekem es két gyermekem van, nem tudnak nyugodni. Hanem itt túl lakik egy öcsém, egészen egyedül van, s ott nem zavarja senki, meghálhatnak.
Oda es mentek, kérték a szállást. Azt mondta a legény :
— Istené a szállás, kedves atyafiak, itt meghálhatnak csak nagyon szegény vagyok, nincs amiből ellássam magikat.Felelte Krisztus Urunk :
A szegény legénynek kicsi ágyneműje volt, ágyat vetett az idegeneknek, ő maga elment a lányokhoz a fonóba. Éjszaka hazament a szegény ember, ment bé az ajtón, csendesen lefeküdt a padra. Megvirradt, a szegény legény kicsi ennivalót rendezett elő az idegeneknek. Azok el es használták. Akkor elmentek az idegenek, ahová este először bémentek volt. Azt mondta Krisztus Urunk :
— No, te szegény ember, mit kérsz a szállás utasításáért?
— Én nem kérek semmit, bár én es adhattam volna.
— No, ha nem kérsz, én adok, látod azt a nagy hegyet odaki ? Az oldalában egy sereg juh, az legyen a tiéd, élj boldogul, csak tartsd meg, amit idáig es megtartottál.
Odáig a szegény ember istenfélő ember volt, semmiben módja nem volt, a szegényeknek valami alamizsnát méges mindig adott. Azért mondta Krisztus Urunk, hogy tartsd meg, amit idáig megtartottál.
Akkor elment a másikhoz, kinek csak két gyermeke volt. Ott es felkérdezte :
— Szegény ember, mit kérsz a szállás utasításért.
— Én nem kérek semmit, bár én es adhattam volna.
— No, ha nem kérsz, én adok. Látod azt a nagy mezőt idelenn?
— Igen.
— Az legyen a téed, van rejta százhúsz ökör, azokkal szánts, vess, élj boldogul, csak te es tartsd meg , amit idáig megtartottál.
Akkor elment vissza, ahol szálltak a legényhez:
— No, te szegény legény, mit kérsz a szállásért?
— Én nem kérek semmit, szüvesen adtam, amit adhattam.
-No, ha nem kérsz, mi volna neked a legszükségesebb?
Azt mondja a legény :
— Nekem egy jó társ kéne, olyan, mint én vagyok. Azt mondja Krisztus Urunk :
— Csak egy van olyan fejérnép, mint amilyen te vagy, az es hitelbe férjhez van menve. De hát azért elmenyünk, és megpróbáljuk elhozni.
El es mentek mind a hárman Csehországba. Elérkeztek egy hercegfiúhoz, és bémentek oda. Mondja Krisztus Urunk a hercegfiúnak, hogy ők mi járatban vannak, az asszonyt akarják vinni. Az meg fegyvert ragadott:
— Mind keresztüllövöldözlek, úgy se adom oda a feleségemet.
Ekkor azt mondta Krisztus Urunk a hercegembernek :
— No, te állj meg abba helybe.
A herceg úgy megállott abba helybe, egyet se tudott mozdulni, csak az egy szeme mozgott. Akkor az asszonyt megfogták, és vitték. De az ember egyet se tudott mozdulni abból a helyből.
Mikor jó messze mentek volna, akkor Krisztus Urunk hátrakiáltott:
- Most szaladhatsz feleséged után.
A hercegember megfutamodott, kereste, tudakolta, de nem es arra kereste, amerre vitték az ő feleségét.
Éljetek boldogul, Istennek dicséretére, csak tartsátok meg azt, amit idáig es megtartottatok.
Akkor elbúcsúztak az idegenek, és elmentek messze, távolegy más országba. Ott kéregettek, ott gyűjtögettek, amit kaptak.
Ott voltak ők két esztendeig. Akkor megint visszatértek arra a helyre. Éppen akkor aratás alkalma volt, Istenével kévéket arattak. Gyűjtöttek es valamennyi kévét. Akkor azt mondta Krisztus Urunk Szent Péternek :
— Péter, vigyük el ahhoz az emberhez, akinek adtuk volt azt a nagy mezőt és az ökröket.
Akkor a szegény emberből hét esztendő alatt rémítő nagygazda lett.
— S vigyük el oda a kévéinket, ott es vágunk egypár kévét, ha adnak.
El es mentek oda. Kérték Isten nevében, legyen szüves egypár kéve alamizsnát adni. Azt felelte a nagygazda :
— Nekem nincsen elhányó kévém, most es kinn van tizenkét szekér gabona, most mindjárt érkeznek haza.
Azt mondta Krisztus Urunk :
— Ha kévét nem ad, engedje meg, hogy a csűrében, amit gyűjtöttünk, csépeljük ki.
Azt se akarta. De a felesége azt mondta, engedje meg, hogy ha kévét nem es ad, bár csépeljék ki a gabonájukat. Mondja a nagygazda :
— Nem bánom, de jönnek bé a béresek, s akkorra, ha ki nem csépelitek a szemet, mindenfélét kisöprök a csűrből.
Azt mondta Krisztus Urunk :
— Ez a cséplés, a mienk, hamar lesz.
Bevitték a csűrbe a néhány kévét, kévéknek a fejiket esszerakták, akkor Krisztus Urunk vett egy gyufát, meggyújtotta. Az kék lángon úgy látszott, mintha égett volna, pedig egy szál sem égett el, hanem a kék láng elválasztotta, errefelé ment a szalma, másik felé a pelyva, harmadik felé a szem. Ekkor a szemet zsákba tették, és akkor otthagyták a szalmát, pelyvát a nagygazdának. Megköszönték, hogy megengte, hogy kicsépeljék.
Elbúcsúztak, s elmentek. Mikor jó messze mentek volna, azt mondja Krisztus Urunk Szent Péternek :
— Nézz te vissza, Péter, mit látsz?
— Jaj Uram, teremtőm, az a nagy gazda ember életestől, gabonaasztagostól, mindenestől tűzben van.
— No látod, Péter, tőlünk tanulta a cséplést, most csépel.
Hogy ők eljöttek onnan, a nagygazda mondta magában : „Nem fizetek annak a sok szegény embernek a cséplést, annyi sok gabonát, tanultam itt cséplést, amire a béresek feljőnek, akkorra ki lesz csépelve az egész gabonám, akkor csak a szemet meretem fel." Meggyújtotta az asztagokat, az egész vagyona egyszerre elégett. Ekkor mondta Krisztus urunk :
— Látod, Péter, adtam s elvettem, mert nem tartotta meg azt, amit parancsoltam. A sokból nem jutott egypár kéve, úgy tanulta meg, hogy kell, csépelni.No, hagyjuk azt, immár elégett, semmi !
Mentek ők ki a hegyre. Akinek ők adták volt a sok juhot, elmentek az esztenára. Mondta Krisztus Urunk Péternek:
Menjünk, Péter, kérjünk egy kicsi édes ordát, vaj sajtot, hát hiszen mi adtuk a vagyont neki.
El es mentek oda, s kértek. De a nagygazda gyűjtő ott es azt mondta, nem jut elosztogatni az ő költsége.
Amint az esztenából kiment a nagygazda, volt egy fiacskája. Abban maradt az esztanába. Hogy az apja ne lássa, a fiúcska egy darab sajtot, egy darabka ordát odalopott az idegeneknek:
- Tessék, bácsika, kóstolják meg, nekünk elég van.Csak édesapám rosszféle, nem ad senkinek.
Az idegenek megköszönték a fiúnak, s akkor elbúcsúztak, és elmentek.
Mikor jó távol mentek, mondja Krisztus Urunk Szent Péternek :
— Nézz vissza, Péter, mit látsz?
— Jaj, uram teremtőm, a nagygazda juhostól kővé vált. Csak az a kicsi gyermek, aki nekünk adta a költséget, egy kicsi báránnyal élnek ketten.
— No látod, Péter, ott es megmutattam, hogy adtam, s el es vettem, mert nem tartotta meg, amit parancsoltam.
Mondta Szent Péter :
— Uram teremtőm, hátha az apát elvetted, akkor vedd el ezt a kicsi gyermeket es. Hát ez immár apa nélkül hogy él meg?
— Hadd el, Péter, az Istennek gondja van arra a kicsikére.
Aztán mentek ők oda, akinek az asszonyt vitték volt. Hát a szegény legény es szép nagy kőházat építtetett, szép lakást. Odamentek, s kértek szállást. Azt mondta az ember :
— Szüveskedjenek béhúzódni.
Akkor a feleségével esszenéztek, egyik ment pincébe borért, a másik ment, a szekrényből vett elő jó falatozni valót, asztal mellé ültették, s jól megvendégelték. Ekkor mondta Krisztus urunk a szegény embernek:
— No látod, te megtartottad, amit hátrahagytam volt. Én vagyok az, aki neked hoztam ezt az asszonyt. Bátyáidnak es vagyont adtam, de nem tartották meg
amit parancsoltam, ezért el es vettem. Tűtöket pedig most még megáldlak, éljetek boldogul, Istennek dicséretére.
Még máig es élnek, ha meg nem haltak.
Kézirat, első közlés.
Gy: Belatini Braun Olga.
Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.