MESÉLŐFALU Csíkszentdomokos

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sze­gény ember, olyan szegény volt, hogy semmi gazda­sága nem volt.

Több mint három esztendeje disznópásztorlással fog­lalkozott. Egyszer csak beléunt abba es, felpakoltak a feleségével, és vándorútra indultak messzi földre. Elmentek szolgálni, szerencsepróbálni, jó gazda ta­lálni.

Alig mentek vagy három hónapig, egyszer csak beértek a király városába. Azonnal bement az ember a királyi palotába, és kérte a királybírót, ha lenne szíves néki valami szolgálatot nyújtani a feleségével együtt. Ekkor a királybíró fel es fogadta őket jó bér mellett.

János gazdát megtette nyolc bihal mellett istálló gondozónak. Nagyon jól ment egy ideig a dolga, de egyszer csak eléhívatta a király az új szolgákat. Azt kérdezte tőlük, melyik vállalná el az ő három leányát megőrizni a virágoskertben. Mert azok mindig el­tűnnek onnan.

Úgy gondolá János gazda, jobb három leányt őrizni, mint nyolc bihalat. Elvállalta tehát a királytól a pásztorlást. Ekkor a király őfelsége rendelkezésére bocsátotta Jánosnak a három leányát, de meghagyta neki, hogyha elveszíti a leányát, karóba húzatja a fejét a feleségével együtt.

János gazda nagyot gondolt erre ! De méges úgy gondolá, jobb inkább a leányokat megkötözni, akkor nem hagyja cserben az ő emberségit.

Amint kiment a virágoskertbe a leányokkal, alig veszi észre magát, egyszer csak egy kicsi meleg szél meglehelintette, és úgy elaludt, hogy több szolga kellett, hogy felkeltse. És amikor felébredt, keresi a leányokat, az egész virágoskertben, esszejárta annak minden szegletét, aztán még az istállóba is benézett, de sehol sem találta meg ököt.

Nem volt mit tenni, keservesen kezdett sírni, és bément a királyhoz jelenteni, hogy eltűnt a három leány. Pedig ő erőst vigyázott reájok. — Felséges kirá­lyom, életem-halálom kezedbe ajánlom — mondotta.

Ekkor a király kiadta a parancsot a hóhéroknak, hogy három napig eresszék szabadon Jánost, hogy még addig es tudja keresni a leányokat, de ha addig nem kerülnek meg, akkor a negyedik nap reggelén húzzák fel az akasztófára a feleségével együtt.

János gazda hazament a feleségéhez. Elmondta néki az ő vakmerő vállalkozását, hogy otthagyta a bihalokat, és a három leányt vállalta el őrzésül. De a leányok úgy eltűntek mellőle, hogy három napja keresi, de nem találja őket. A király pedig úgy ítélkezett, hogy ha három napon belül meg nem keriti a leányait, akkor mind a kettőjüket akasztófára húzatja.

Erre nagyon elszomorodott az asszony es. Eleget búsult ő es. Kereste ő es mindenütt a leányokat, még a ládafiában es megnézte, de hiába, sehol sem talál­ták. Mit volt mit tenniök, szomorúan lefeküdtek.

Azon az éjszakán három gyerekvel áldotta meg őköt az Isten.

Egyik este született, azt Estefiának keresztelték, és beletették a bölcsőbe. Amig a bába dolgozott az asszonnyal, addig Estefia eltűnt a bölcsőből.

Alig jött az éjfél, megszületett a másik fiú es. Azt megkeresztelték Éjfélfiának. Beletették egy zsákba, és bétették az ágy alá. Amig a bábaasszony végezte a dolgát, addig Éjfélfia es eltűnt a zsákból.

Mikor pedig a bába hazafelé készült, megszületett a harmadik fiú es. Ezt elkeresztelték Hajnalfiának.

A következő este kopogtatnak az ajtón. Az asszony éppen ágyban volt, mikor bélépik egy deli szép legény. Azt mondja jó hangosan :

—     Van-é valami vacsorám, édesanyám? Én vagyok a maga Estefia.

Azt mondja az asszony :

—  Eredj, keresd meg az asztalfiában.

Amit kapott, evett, s ha nem kapott, nézett. Ami­kor megtörtént a vacsora, elment és lefeküdt.

Jött a másik fiuk. Köszön az es illendőképpen.

—     Adjon Isten jó estét, édesanyám, én vagyok Éj­félfia. Van-é valami vacsorám?

—     Eredj fiam, nézd meg, hagyott-e Estefia bá­tyád valamit? Amit kapsz, egyél, s ha nem kapsz, menjél.

Evett ő es, amit kapott, s aztán lefeküdt Estefia bátyja mellé.

Alig feküdt le, megint kopogtatnak az ajtón.

—  Ki az? — kérdezi az asszony.

Mire nagy ordítás hallatszik bé :

-Én vagyok Hajnalfia, édesanyám ! Nyitja-é ki az ajtót? S ha nem, hát bérugom. Van-é valami vacso­rám?

—      Eredj fiam, nézd meg, hagytak-é a bátyáid valamit? S amit kapsz, egyél.

Hajnalfia es holmi morzsalékot evett, amit a bátyai meghagytak, elment az ágyhoz, hogy lefeküdjék, de hát nincs helye sehol. Ekkor megfogta két bátyját, az egyiket dobta az ágy alá, a másikat az asztal alá, ő pedig lefeküdt az ágyba, mintha királyfi lett volna.

Jő haza az apjok. Bélépik a házba, és csak meg­borzad, mikor három legényt talál ottan. Azt hitte, hogy guzsajosok jártak az asszonyhoz.

Ekkor felkérdezte őköt:

—  Kik vagytok? És mit kerestek itt hírem nélkül?

Felszökött Hajnalfia, ad egy jó pofont az apjának, és azt mondja :

—  Én vagyok Hajnalfia, édesapám !

Már az öreg menekülni akart, azt hitte, hogy a má­sik két fiútól es pofont kap, de hogy azok nem moz­dultak az asztal meg az ágy alól, bátorságot vett, és leült Hajnalfiával az asztal mellé.

Ekkor azt kérdezte a fiú :

—     Mit búsul édesapám olyan erőst? Miért olyan szomorú?

Azt mondja erre az apja :

—    Nagy az én búbánatom, el nem tudom mondani nektek. Elveszítettem a három királyleányt, és most a király karóba akarja húzatni a fejemet. Azóta mindig keresem a leányokat, de még ez idáig sehol sem talál­tam őköt. Eddig bánatnak jöttetek a világra, mert tűz és akasztófára fogtok jutni, ha a három leány meg nem kerül.

Azt mondja ekkor Hajnalfia :

—    Ne búsuljon, édesapám, megkerítjük mi hárman még akkor es, ha a föld nyelte el. Csak menjen édes­apám, jelentse a királynak, hogy mi vállalkozunk arra, hogy még a föld alól es elővegyük a leányokat egy éven belül, csak kegyelmezzen az életünknek.

Ekkor el es ment az öreg a királyhoz. Jelenti a királynak:

—   Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, tegnap éjszaka született bárom fiam. Azok most már deli legények. Azt mondták nekem, kegyelmez­zen az életünknek, és ők előkerítik a leányokat, még ha a föld fenekében vannak es. De csak egy éven belül.

Megkegyelmezett a király, és magához hívatta János gazda fiait. Azt mondja Hajnalfia a királynak :

—    Felséges királyom, csináltassunk egy száz méter széles, száz méter hosszú rézmedencét, a medence négy sarkába négy darab százméteres láncot, a lán­cok pedig egy karikában végződjenek. Annak a vé­gébe es egy százméteres láncot egy tízmázsás réz­horoggal, és a rézteknőbe tetessél három ökröt sülve, három sütet kenyeret, három hordó vizet és három hordó bort. A többi a mi dolgunk.

Amikor a király mindezt előkészítette, jelt adott a fiúknak, hogy máris útra kelhetnek. Belemegy a három fiú a rézmedencébe, azt mondja Hajnalfia Estefia bátyjának :

—   Ha legény vagy, ki vele ! Fogd meg azt a lán­cot, amelyiken horog van, és vesd fel a hajnalcsillagig.

Estefia neki es ugrott, de meg sem tudta billenteni a láncot.

—   No lássuk, Éjfélfia bátyám, mit tudsz te ! Dobd fel azt a horgot a hajnalcsillagra.

De ő se tudta megbillenteni sem. Ekkor megfogta Hajnalfia a bátyjait, bédobta a medence közepibe, és ő maga ment, hogy feldobja a láncot. Megkalimpázta a levegőben, és feldobta a horgot a hajnalcsil­lagig. Parancsot adott megint a bátyjainak, hogy men­jenek fel a láncon a hajnalcsillagig, és ugorjanak át az üveghegyig. Eleget próbálkozott Estefia, de mindig visszaesett. Éjfélfia es felindult, de ő es csak vissza­esett.

Ekkor Hajnalfia vette a kardját, elköszönt bátyjaitól. Otthagyta őköt. Felment a hajnalcsillagra, át­ugrott az üveghegyre, és megindult gyalog lefelé a hegyről. Alig ment egy mérföldet, nagy lócsordával találkozott. Egyszer csak meghall egy szép furulya­szót. Nézi, hol van a pásztor. Kiabálja mind, de nem látja sehol. Mégis a furulyaszó mind közelebb jött a füléhez. Egyszer csak azon veszi észre, hogy a lábá­nál van egy akkora pásztor, mint egy dió. Köszön illendőképpen neki. Fogadja az es. Azt kérdezi a pász­tor tőle :

—   Mi járatban vagy, hiszen itt földi ember nemigen jár.

Elmondja Hajnalfia, hogy ő a Zöldkirály három leányát keresi, nem látta-é errefelé valamerre sétálni őköt.

Azt mondja a pásztor :

—    Lehet, hogy jártak itt, de én nem láttam őköt, mert a sárkányok minden élő embert a levegőben szállítanak. És ez az ország egy elátkozott ország. Látod-é itt azt a sok lovat? Ezek mind emberek, lóvá varázsolva a sárkányok által. Én egy kicsi egér vagyok, csak emberré változtatva.

—    Jól van, kicsi pásztorom, mutasd meg, merre­felé van a sárkányok országa — mondja Hajnalfia.

—    Ej, Hajnalfia, mehetsz kilencszáz esztendeig, olyan messze van innen a legközelebbi sárkánylakás. Te pedig még a világ, úgy sem érsz oda.

—   Nem baj, kicsi szolgám — mondja Hajnalfia —, csak mutasd meg, merre van a sárkányok lakása.

Megmutatta a pásztor pálcájával az útirányt, el­búcsúzott Hajnalfiától, Hajnalfia es tőle, és újból ment tovább.

Ekkor jutott eszébe, hogy mit adott neki a kereszt­anyja, két kicsi bocskort és egy kicsi ostort. „Most kipróbálom őket" — gondolta magában, leült egy bokor tövébe, felkötözte a bocskorokat, vette az os­tort, felállt, és egyet harsintott. Alig veszi észre magát, mikor már egy országhatárt ugrott.

Ekkor találkozott ottan megint egy csorda tehén­nel. Meghallja ott es a furulyaszót, vigyázkodik, merre lehet a pásztor. Hát alighogy rá nem lépett egy mogyoró nagyságú pásztorra. Köszönti azt es illendő­képpen. Kérdezi:

—   Jó helyt járok a hétfejű sárkányok országa felé?

—    Igen es, jól jársz, te fiatal legény, de milyen szél fújt idáig, kit keresel itt? Hiszen itt még ember sohasem járt.

Elmondja Hajnalfia, hogy ellopták a királynak há­rom leányát a sárkányok, azokat keresi.

—     Nem láttad-é errefelé valamerre elrepülni őket?

Azt mondja a pásztor :

—   Hát, kedves barátom, én nem láttam őket sehol sem, mert amit a sárkányok lopnak, azt nem a föl­dön viszik, sem közel a földhöz, hanem csak a fekete levegőjárásban. Én rég, hogy itt pásztorkodom, de rajtad kívül még sem embert, sem leányt nem lát­tam. Látod itt ezt a sok tehenet? Ezek mind asszo­nyok, akiket a sárkányok elvarázsoltak. Én egy kis bogár vagyok, mégis emberképet kell hogy viseljek.

—   Kedves bogár barátom, mondd csak, merre van a sárkányok városa?

Erre a pásztor meg es mutatta az útirányt. Elköszönt Hajnalfia a pásztortól, egyet harsint az ostorával, s megint hatszáz mérfölddel odább volt. Meglát a levegőből egy nagy juhcsordát. Leszáll a földre, keresi a pásztort, kiabálja mindenfelé, egy­szer csak a szemébe akad egy bokor virág. Annak a tetején kuporgott a pásztor. Nem lehetett nagyobb, mint egy csípőbors nagyságú. Köszön illendőképpen neki.

Kérdezi :

—   Merre van a sárkányok országa?

—   Hej, barátom, azt ne kérdezd, mert az még háromszáz mérföldnyire van. Hogy és milyen szél fújt idáig? És kit keresel te?

Elmondja Hajnalfia, hogy ellopták a Zöldkirály három leányát a sárkányok, és azokat keresi.

—   Nem láttad-é a levegőben valahol erre repülni őket? ^

—   Én nem láttam — mondta a kicsi pásztor — kívüled más embert, ezen a tájon járni. Látod ezt a sok juhot, kecskét, berbécset? Ezek mind gyermekek és leánykák. Addig nem es változnak vissza, míg olyan ember nem akad, aki a sárkányokat megölje.

—    Csak mutasd meg, kicsi bojtár, merre van a sárkányok lakása, a többi az én dolgom.

Alig hagyta el a juhnyájat, megint felkötötte a bocskorokat, harsintott az ostorával, és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy egy nagy fényes kastély van alatta. Kerek volt a kastély, tizenkét emeletes, de sehol sem volt rajta béjárat. Kőfal fogta azt kö­rül. Nem tudott másképp béjutni, harsintott az osto­rával ismét, és béugrott a kastély udvarára.

Egyszer csak nagy sírás-rívásra lett figyelmes. Fel­tekint, megpillantja a király legnagyobbik leányát. A leány könnyeivel öntözte a kastély kertjét, s azt kérdezte Hajnálfiától:

—   Hogy kerültél ide, te ember, ahol csak a sárká nyok szoktak járni. Mert mióta a sárkányok elloptak ingem, még embert nem láttam. 

Ekkor leszaladt Hajnalfia elé. Megölelték egymást, és megcsókolták. Azt kérdezte Hajnalfia a leánytól:

—   Hol van jelenleg a férjed?

—    Éppen most ment körútra, de nemsokára hazajő. Akkor ha meglát téged, teljesen széttép.

Azt mondja erre Hajnalfia :

—    Ne búsúlj semmit, királyleány. Csak azt mondd meg nekem, mit szokott ebédelni az urad és hol? És add ide nekem. Bízd a többit énreám.

A királyleány ekkor megmutatta Hajnalfiának a konyhát, és ő hozzálátott az ebédhez. Meg volt sütve hét ökör és hét sütet kenyér. Hét hordó bor és hét kád víz állt mellettük. Mikor ezt Hajnalfia mind magához vette, azt kérdezte a leánytól:

—    Van-é még valami, amit ilyenkor a férjed hasz­nálni szokott?

—     Van még a pince fenekében egy hordó vasbor. Ebben van az én uramnak az ereje. És van a konyhá­ban egy kicsi ezüst polc. Azon van egy kicsi ezüst láda, abban van egy ezüst fésű. Azzal szokott ebéd után megfésülködni.

Ekkor azt kérdezte Hajnalfia :

—   Van-é választóvizük?

—     Igenis van — felelte a leány—, de azt a férjem nem szokott sohasem használni.

—     Nem baj, királyleány, csak add a rendelkezé­semre.

Ekkor a királyleány kihozott egy jó fazék választó­vizet, és Hajnalfia a választóvizet a keze ügyébe tette. A királyleánynak azt mondta, hogy menjen csak bé, és végezze a dolgát. Csak még azt mondja meg, milyen jeladás, amivel jő haza a férje.

Azt mondja a leány :

—     Az én uram egy hétmázsás tüzes buzogányt dob elé az udvar közepébe, és akkor tudom, hogy érkezik. Vigyázz erősen, Hajnalfia, mert a férjemnek hét feje van, és rendkívül veszedelmes.

—     Nem baj, királyleány, a többi az én dolgom. Te csak légy nyúgodt.

Ekkor Hajnalfia kiment az udvar közepébe, hanyatt feküdt a földre, és várta a sárkány jeladását.

Nem telt bele öt perc, máris jött a sárkány buzo­gánya. Éppen Hajnalfia hasára esett. Hajnalfia úgy visszavágta a hasával, hogy a buzogány hét mérföld­del túlesett a sárkánytól. Megijedt ekkor a sárkány, nem gondolta, hogy az ő udvarán még erősebb es le­gyen. Azt hitte, hogy a bátyai jöttek látogatóba, azok űznek tréfát vele.

De mikor leszállt, és meglátta Hajnalfiát, odament hozzá, és kérdezte :

—    Ki vagy te, és mi járatban vagy itt? Hogy mer­tél az én engedélyem nélkül a kapumon béjül jönni?

Azt mondja Hajnalfia :

—    Ne azt kérdezd, sárkány ! Hanem hogy merted a királyleányokat a király engedélye nélkül ellopni? Most a fejeddel fogsz lakolni. Gyere, menjünk, és küzsdjünk meg.

De a sárkány nem egyezett belé, amíg nem ebédel, és meg nem fűsülködik.

Azt mondja erre Hajnalfia :

—    Ne ebédelj, mert nehezebb leszel, és ne fűsülködj, mert összeborzolódsz. Hanem menjünk a vascsűrbe, és küzsdjünk meg.

Azt mondja a sárkány :

—     Nem menyek addig, amig a vasboromat meg nem ittam.

—       Ne igyál — mondja Hajnalfia —, mert megrészegedel, és akkor könnyen elbánok véled.

De a sárkány nem volt hajlandó menni.

Ekkor Hajnalfia előkapta a fazak választóvizet, és észrevétlenül a szemébe öntötte a sárkánynak. Így a sárkány összes szeme kiégett. Ekkor megragadta a sárkányt, és hátravitte a vascsűrbe. Most már a sár­kány nem látott, megfogta őt Hajnalfia, és úgy belévágta a vascsűrbe, hogy három métert süllyedt a pad­lóba. De kiugrott a sárkány onnan, és belévágta Haj­nalfiát a vascsűrbe. De csak egy métert süllyedt Hajnal­fia. Kiugrott, újból megfogta a sárkányt, s úgy belévágta újból a padlóba, hogy hat métert süppedt belé. Ekkor elővette a kardját, és levágta a sárkány­nak hat fejét, de a hetediket meghagyta.

Azt mondja a sárkány :

—   No, te híres Hajnalfia, még akkor tudtam, hogy dolgom lesz véled, amikor anyád méhében akkora voltál, mint egy dió. De hagyd meg az életemet, s amit kévánsz, azt adok. Vigyed a királyleányt, a tizenkettedik emeleten a toronyszobában az ablak felett van egy kicsi polc, azon vagyon egy ezüsttojás és egy ezüstvessző. Ezeknek az a titkuk, hogyha kívánod, hogy a vár ragadjon belé a tojásba, a vesszővel megérin­ted a tojást, és a vár menten belészökik. Aztán magad­dal viheted. Csak az életemet hagyd meg.

Hajnalfia meghallgatta a titkokat, de lecsapta a sárkánynak a hetedik fejét es. Esszevágta szecskává, és elment a leányhoz. Mivelhogy a királyleány is nézte a küzdést, örömkönnyes szemmel szaladt Hajnalfia felé. Nyakába borult, és csókolta. Hajnalfia felment a tizenkettedik emeletre, és előhozta az ezüsttojást. Lehozta a vár közepére, megérintette a vesszővel a tojást, és azt kívánta, hogy az egész vár és a benne lévő palota szökjön belé. Ahogy gondolta, úgy tör­tént. Amikor körülnézett, csak a puszta földet látta maga körül. A tojást és a vesszőt pedig a zsebébe dugta. Fogta a leányt, a hátára vette, harsintott az ostorával, és a másik percben már a tizennégy fejű sárkány palotájában voltak.

Annyira fénylett a palota, hogy majd hogy a szemük világa ki nem veszett tőle. Aranyból volt a kerítés, a vár, a kastély. Mikor meglátta Hajnalfia, hogy ott sincs kapu, béfogta a lányt a hunya alá, másik kezével megharsintotta az ostorát, s máris bent termett a kas­tély udvarán. Keserves sírás-rívásra lettek figyelmesek. Feltekintettek a tizenkettedik emeletre, s nagy meg­lepetésükre meglátták a király középső leányát. Ő volt az, aki olyan keservesen sírt. De mikor nénje szavát meghallotta, abban a helyben lent termett. Csó­kolták egyik a mást fogyhatatlanul. Ekkor azt kér­dezte, Hajnalfia a király középső leányától:

—   Hol van a férjed, és mit csinál?

—   Éppen most ment széjjelnézni az országba, hogy lássa a népét. De nemsokára hazajő. Tü hogy mer­tetek ide jőni, ahol ember még sohasem járt? Ha a férjem megtudja, hogy itt vagytok, teljesen fancsikába tép tűtöket.

—   Ez már a mi bajunk — mondta Hajnalfia. — Mit szokott ebédelni a férjed?

—    Van tizennégy ökör megsütve, tizennégy sütet kenyér, tizennégy kád víz és tizennégy hordó bor. A pince fenekén van két hordó vasbor, abban van az uram ereje. A konyhában van egy kis aranyláda, ab­ban van egy kis aranyfésű, azzal szokott fésülködni ebéd után.

—    Van-é még valami titkos eszköze az uradnak, amivel verekedés közben védekezni tudna?

—    Nincsen — mondja a királyleány.

—     Hát akkor milyen jelet ad elé, mikor jő haza?

—    Tizennégy mázsás vasbuzogányt vet elé tüzesen. És akkor tudom, hogy érkezik haza.

Ekkor azt mondja Hajnalfia :

—     Legalább mutasd meg, hol szokott a férjed ebédelni?

Ekkor Hajnalfia hagyta a leányokat magokra, bément a konyhába, és amit ott talált, mindent mege­vett. Bément a pincébe, megitta a két hordó vasbort, és mint aki jól végezte dolgát, visszament a leányok­hoz. Azt kérdezte a királylánytól:

—    Van-é választóvizetek?

Mire a leány megmutatta a százliteres hordót, ami tele volt mérges, füstölgő zöld választóvízzel. Hajnalfia merített belőle egy jó korsóval, beküldte a leányokat a szobába, ő maga megfésülködött az aranyfésűvel, kiment az udvarra, és ott hanyatt feküdt, hogy pi­henjen.

Megint éppen a hasára esett a tizennégymázsás buzogány, de ő azt es úgy vágta vissza a hasánál fogva, hogy tizennégy mérföldre repült vissza. Nem gondolt a sárkány idegenre, csak a bátyjára, mert azt hitte, hogy csak ő lehet nálánál erősebb. De mikor megpillantotta Hajnalfiát az udvaron, egyenesen nekitartott. Azt kérdezte tőle :

—     Ki és mi vagy? Hogy mertél az engedélyem nélkül az udvaromba jönni?

Azt mondja Hajnalfia :

—     Ne kérdezd, Tizennégyfejű, hanem én kérdez­lek, hogy merted elrabolni a király leányát a király híre nélkül? Most pedig jössz hátra a csűrbe, hogy küzsdjünk meg. Melyik lesz az erősebb, az lesz a nyertes.

—   Nem menyek én, amíg nem ebédelek, amíg meg nem fésülködöm, amíg meg nem iszom a vasboromat — mondta nagy mérgesen a sárkány.

—   Ne egyél, mert nehéz leszel, és én könnyen el­bánok veled, ha iszol, részeg leszel, és akkor feldoblak a felhőkbe, fésülködnöd sem érdemes, mert úgyis felborzolódsz — mondta Hajnalfia.

De csak nem akart kimenni a sárkány a csűrbe. Erre Hajnalfia megragadta a választóvizet, és szembe dobta véle. A sárkány olyat ordított, hogy a választó­víz a szemébe loccsant, hogy még a vár és a palota és megrezdült belé. De Hajnalfia akkor már cipelte őt a csűrbe. Ott úgy belévágta a padlóba, hogy száz méter­nyire süllyedt belé. Erre elévette a kardját, s levágta a sárkánynak tizenhárom fejét. A tizennegyediket meghagyta. Azt nyögi a sárkány akkor :

—   No, te híres Hajnalfia ! Még akkor tudtam, hogy dolgom lesz véled, amikor az anyád méhében akkora voltál, mint egy mogyoró. Hagyd meg életemet, amit kévánsz, azt adok. Vigyed a királyleányt. Tizenkette­dik emelet toronyszobájában az ajtó felett van egy kis polc, azon van egy aranytojás és egy aranyvessző. Kévánjad, hogy a tojásba ragadjon bé a kastélyom, érintsed meg a vesszővel a tojást, és az beléragad. Azután vedd magadhoz és járj békével. Csak hagyd meg az életemet.

Lecsapta Hajnalfia a tizennegyedik fejét es a sár­kánynak. Összevissza vagdosta teljesen, és ment elé a leányokhoz. Mikor azok meglátták a győzedelmes Hajnalfiát, azonnal szaladtak szembe vele, és ölelték, csókolták véghetetlenül.

Hajnalfia felment a tizenkettedik emeletre, elővet­te az aranytojást és aranyvesszőt, és gondolta, hogy a vár ragadjon belé a tojásba. Megérintette a vesszővel a, tojást, hát egyszeriben ott volt a markában az egész vár. Mikor körülnézett, csak a puszta földet látta.

A tojást a zsebébe rejtette, a két leányt a hóna alá kapta, harsintott ostorával,. és abban a helyben a harmadik sárkány városában találták magikat. Ez még jobban fénylett, mint a másik kettő. Itt es le­szálltak ! Mikor meglátta Hajnalfia, hogy ennek sincs kapuja, fogta a leányokat a huny a alá, harsintott az ostorával, és egyszeriben bent termett a vár udvarában.

Ott lakott a huszonnégy fejű sárkány. Megint nagy sírás-rívásra lettek figyelmesek ! Vigyázkodnak jobbra­balra, egyszerre csak meglátják a legkisebbik király­leányt a tizenkettedik emeleten. Hajol ki az ablakon, és annyira sír, hogy hull a könnye, mint a záporeső. Szól a nevére a második nénje. Sikolt fel örömében a kicsi királyleány és azonnal leszaladt elébük, és öröm könnyes szemekkel csókolták egyik a mást.

—   Hogy és mi módon jutottak ők oda — kérdezte őket. — Hisz ember még sosem járt ezen a földön.

Azt mondja Hajnalfia :

—    Ne kérdezz, tubicám, mondd meg inkább, hol van a férjed, és mit csinál, mert én a te megsza­badításodra jöttem el.

—    Ahhoz nincs remény, hogy engem megszaba­díts — mondta búbánatosan a leányka —, mert az én férjem a huszonnégy fejű sárkány, és mindjárt jő haza. Most pedig tű azonnal bújjatok el valamerre, mert ha itt talál tűtöket, széttép, hogy rostának sem lesz jó a bőrötök.

—   Ne félj semmit, szép királyleány, csak azt mu­tasd meg, hol és mit szokott ebédelni a férjed.

—    Van a konyhában huszonegy ökör megsütve, huszonégy sütet kenyér, huszonégy kád víz és huszonnégy hordó bor. Ez az én uram délebédje. A pince torkában pedig három hordó vasbor, ebben tartja az én uram az erejét. A konyhában a katlan felett pedig van egy gyémántláda, abban egy gyémántfésű, ezzel fésülködik, mikor idegeneket lát.

—    Hát választóvized van-é? — kézdezte Hajnalfia.

—      Látod-é azt a korsót? Ebben találod a legmérgesebb választóvizet.

—- Most már csak azt mondd meg, mikor jő haza a férjed, milyen jelt ad elé.

—   Huszonégymázsás vasbuzogányt dob elé tüzesen, úgy tudom meg hogy érkezik haza.

Ekkor Hajnalfia kényelmesen megebédelt, a sár­kánynak pedig semmit sem hagyott. Megitta a vasbort, és jóllakottan kifeküdt az udvar közepébe. Egy­szer csak bérepül a buzogány a várba, éppen Hajnal­fiának a hasára. Hajnalfia úgy vágta vissza a hasánál fogva, hogy huszonegy mérfölddel kerülte el a gaz­dáját. Visszamehetett most már a sárkány a buzogá­nyért, és csendesen hozta elé magával. Erőst megijedt, hogy nálánál valami sokkal erősebb van ott.

Mikor leszállott, és meglátta Hajnalfiát, erősen el­szörnyülködött, hogy létezik, hogy egy ilyen kicsi emberke nálánál erősebb lehet. De gondolta magában, nem baj, bármilyen erős, ő csak elbánik vele. Azt kér­dezte Hajnalfiától:

—   Ki vagy, és milyen szél fútt ide, és mit keresel az én országomban?

—    Ne kérdezd, sárkány, hanem hogy merted el­lopni a király legküsebbik leányát? Most meglakolsz érte. Gyere hátra a csűrbe, és küzsdjünk meg. Ha te leszel a győztes, marad a királyleány. Ha nem, úgy viszem.

Akkor azt mondja a sárkány :

—   Előbb eszem, iszom, és megfüsülködöm.

—    Ne egyél, mert nehéz leszel, és könnyebben el­bánok veled, ne igyál, mert lerészegszel, és önmagad­tól fogsz lezuhanni a földre. Ha megfésülködöl, a birkózásnál úgyis felborzulsz.

De a sárkány nem akart így birokra kelni, mert nagyon éhes volt. Fogta Hajnalfia a választóvizes korsót, és csöppig szembeöntötte véle. A sárkány úgy vágódott a földhöz, hogy még a kastély ablakai es remegtek belé. Megrezdült a föld es, mikor megragadta Hajnalfia, és az egyik nyakánál fogva hátracipelte a csűrbe, és úgy belévágta a csűr padlójába, hogy húsz méterre süppedt. A sárkány ki akart ugrani onnan, de nem volt már ereje, mert amíg felharagudott volna, addig Hajnalfia levágta húsz fejét. Nyög nagyot a sárkány :

—   No, te híres Hajnalfia ! Még akkor tudtam, hogy dolgom lesz véled, mikor az anyád méhében akkora voltál, mint egy kicsi borsó. Hagyd meg az életemet, s amit kévánsz, azt adok. Van a tizenkettedik emelet ablakában egy kicsi gyémántláda. Abban van egy gyé­mánttojás és egy gyémántvessző. Csak gondolnod kell, hogy ragadjon a tojásba a város, és amint megsuhin­tod a vesszővel, kívánságod abban a helyben teljesül. Vigyed a leányt, csak az életemet hagyd meg.

Hajnalfia lecsapta biz a huszonegyedik fejét es, és esszevágta teljesen. Kacagott örömiben, hogy minden terve sikerült.

Szaladt a három leány es, hogy elhalmozzák csók­jaikkal. Megnyúgodva ment fel Hajnalfia a kastélyba, ráakadt az ablaknál a kicsi ládikóra, levitte az udvar közepére, kévánta, hogy ragadjon bé a tojásba az egész kastély, várral együtt. Megérintette a vesszővel, és egyszerre csak bészökött a tojásba az egész sárkány - város. Mikor szétnézett, ismét csak a kopár földet látta maga körül. Ekkor a kicsi leányt felvette a hátára, a más kettőt a hóna alá fogta, és megtért vissza a hajnalcsillagra. Ekkor megharsintotta az ostorát, és egyszerre három mérföldet ugrott előre.

Azt veszi észre, a magas levegőjárásból, hogy nagy virágos díszkapuk vannak kötve a földön. Leszáll, hadd lássa, mi az? Hát az a sok juh, amit utoljára elhagyott, mind visszaváltozott emberi gyermekké, és Hajnalfia fogadtatására kötötték a díszkaput. Jól enni, inni adtak Hajnalfiának és a három leánynak, meg­vendégelték őket, annak rendje módja szerint. Mikor Hajnalfia elbúcsúzott tőlük, annyira megéljenezték, hogy a sok gyermekhangtól még a hegyek es megre­megtek.

Felszedte a leányokat magára, újból harsintott az ostorral, és megint hat mérföldet ugrott tovább. Meg­látta a levegőből, ismét olyan mozgás van a földön, mint az előbb. Megint leszállt, és ott volt, ahol jötté­ben az elvarázsolt tehéncsordával találkozott, akik most fehérnéppé változtak vissza. Tarka virágos dísz­kapuval várták Hajnalfiát, hogy felszabadította őket a varázs alól. Jól megvendégelték őket, de Hajnalfia nem sokáig időzhetett náluk, a három leánnyal, mert hosszú út volt még előttük.

Újból elbúcsúztak, hátára vette a leányokat, har­sintott ostorával, és kilenc mérföldet ugrott hazafelé. Ekkor a magas levegőből nagy füstölgő tüzeket lá­tott, és sok embert a földön. Leszállt, köszöntötte őket, hát ezek voltak a lóvá varázsolt emberek. Nagy éljenzéssel és örömsírással fogadták őket, és dicsérték Hajnalfiát az ő vitézségéért, hogy felszabadította őket a sárkányok varázsa alól, és enni, inni adtak nekik. Hajnalfia és a három leány köszönték szépen a megvendégelést, de csakhamar útra keltek innen es.

Harsintott Hajnalfia az ostorával, és meg sem állt a három leánnyal az üveghegyig. Letette a három leányt az üveghegyre, megharsintotta az ostorát, és egyik leánnyal a hátán átugrott a hajnalcsillagra. Azon a láncon leereszkedett a bátyjaihoz a rézmedencébe. Letette a leányt, visszament a másik kettőért, és azokat es szerre leszállította.

Ekkor aztán köszöntötte a bátyjait. Mikor azok meglátták őt, nagyon megharagudtak, hogy neki sikerült egyes-egyedül megszabadítani a királyleá­nyokat. És addig, amíg Hajnalfia a leányok után volt, addig a két legény kifent egy nagy vasrudat négy élre. Azt mondták Hajnalfiának :

— No, te híres öcsénk ! Ha már a sárkányokat le­győzted, és a leányokat el tudtad hozni, lássuk, el tudod-é törni ezt a nagy vasrúdat a térdeden?

Hajnalfia mit sem gondolt arra, hogy a vasrúd négy élre van fenve, fogta, és egyszerre hezzácsapta a térdéhez, hogy leszakadt mind a két lába. Ekkor meg­fogták a bátyjai, és ledobták a medencéből a földre.

Zuhant, zuhant, már se nem látott, se nem hal­lott, egyszer csak megkapta valami.

Hát amint magához tér, látja, hogy egy nagy ko­sárba esett, és a kosár egy szárnyas embernek van a hátára erősítve, aki nagy csapásokkal szeli a levegőt. A szárnyas embert Szélfutó Pálnak hívták, a két karja héányzott, és azok helyében szárnyak nőttek. Mindig egy nagy kast hordozott a hátán.

Mikor megpillantotta Hajnalfiát zuhanni a levegő­ben, egyszerre odaugrott, odatartotta a kasját, hogy Hajnalfia oda essen belé. Ekkor Szélfutó Pál meg­tért visszafelé, egyenesen az ő sziklabarlangjához, egy rengeteg nagy erdő közepén. Mikor meglátta, hogy Hajnalfia ember, nagyon elszörnyülködött. De mikor meglátta a véres térdét, azonnal gyógyfüveket hozott, megkenegette a sebhelyeket, és ez meg is fogta a vérét úgy, hogy nem halt meg. Ekkor azt kérdezte :

—       Ki vagy, és hogy kerültél fel a magas levegőjárásba?

Hajnalfia elmagyarázta, hogy az ő neve miféle, és honnan jő, hogy elpusztította a sárkányokat, ame­lyek ellopták a királynak a leányait.

—    Vissza es hoztam őket, de mikor leszálltam a bátyjaimhoz, azok irigységből egy nagy vasat kiélez­tek, és követelték tőlem, hogy mutassam meg a vi­tézségemet, és törjem el a térdemen. Mit sem sejtettem — mondotta tovább Hajnalfia —, hogy annak éle van. Térdemhez csaptam, de akkor lehulltak a lá­baim. Ezután dobtak utána éngem es, és most itt vagyok.

Szélfutó Pál szájtátva hallgatta.

—   Nem baj, Hajnalfia — mondotta —, majd kerí­tünk mű neked lábakat. De a bátyáid megbánják, amit véled tettek. Csak bízzál bennem, és parancsolj nekem. Amit kévánsz, azt hozok neked.

Akkor Hajnalfiát Szélfutó Pál megvendégelte, új­ból kiugrott a levegőbe, és elment a király kastélyá­hoz, éppen akkor volt a nagy lagzi. Estefia, Éjfélfia akkor tartották esküvőjüket, csak az volt a szomo­rúság, hogy Hajnalfia nem tért vissza. Eleget búsulta Hajnalfiát a legküsebbik királyleány, de nem merte elárulni, hogy a bátyjai dobták le a rézmedencéből, mert azzal fenyegette a két legény és a két nagyob­bik leány, hogyha egy szóval es elárulja, hogy Hajnal­fia volt a sárkányok vitéze, akkor menten elpusz­títják. És így a küsebbik királyleány öröm helyett mindig búsult. És sírt, hogy csak néki nincsen párja.

Mert nem gondolt arról, hogy Hajnalfia még élet­ben van.

Szélfutó Pál elrepült egyenesen a királyi kastély­hoz. Bétekintett a kastélynak azon az ablakán, ahol a kicsi királyleány tartózkodott, és bészólt a leánynak:

—   Ne búsulj, Ilona, mert él a te mátkád. Ott lakik az én palotámban. Küldj csókot a számára.

Kicsit vonakodott a királyküsasszony, hiszen nem ismerte Szélfutó Pált, de mikor megmondta, hogy a három tojást és a három vesszőt es látta, megbátoro­dott, és kérte, hogy vigye el őt Hajnalfiához. De azt mondta Szélfutó Pál:

—   Nem vihetlek magammal, mert gyorsan menyek, és kiesel a kasomból. Hanem küldj egy kis ételt meg italt ebből a nagy lakodalomból.

Parancsot es adott a szolgáinak, hogy hozzanak sok ételt és italt, legalább tíz ember számára.

A sok ételt és italt mind bérakták Szélfutó kasába. Elbúcsúzott illendőképpen a leánytól, és megígérte, hogy nemsokára elhozza magával Hajnalfiát es, mi­helyt meggyógyul a lába. Most pedig repül vissza a barlangjába.

Hajnalfia ezalatt unt egyedül ott ülni, és kijött a barlang elé. Elévette az ezüsttojást és a vesszőt, és követelte, hogy a barlang helyett a tojásbéli ezüstvár változzék oda. Megérintette ekkor a tojást és a kő­sziklát, és egyszeribe ezüstté változott az egész föld. Ezüst virágokat termesztett, ezüstalmák hullottak a fákról, és ekkor Hajnalfia bement az ezüstvárrá vál­tozott barlangba, elővette az aranytojást és a vesszőt, ráhúzott a tojásra a vesszővel, megérintette a bent való falakat, és kévánta, hogy változzanak arannyá. Elővette ekkor a gyémánttojást és vesszőt, ráhúzott a tojásra a vesszővel, és kévánta, hogy minden bútor a barlangban változzék gyémánttá. Megérintette a vesszővel a gyémántojást és egy bútordarabot, és azonnal gyémánttá változott minden. Gyémántosok voltak a fűtők, edények és minden más is. Mikor ezen dolgát elvégezte, kiment a barlangvár elé, és várta Szélfutó Pált.

Egyszer csak jő es Szélfutó Pál nagy szélvei, de Hajnalfia fel nem kiáltott volna neki a levegőbe, Szélfutó Pál messze repült volna a barlangjától. Úgy elveszett a szeme világa a nagy fényességtől, hogy alig tudott leszállni a földre. Még Hajnalfiát es alig ismerte fel. Hinni sem akart a szemének. És csak elcsudálkozott Hajnalfia varázshatalmán.

Bément Szélfutó Pál a barlangvárba Hajnalfiával, kivetette vele a kasban hozott élelmet és a mátkájá­tól hozott üzenetet. Ekkor az asztal mellé ültek, és mind megették az élelmet, amit Szélfutó Pál a kas­télyból hozott.

Másnap újból elment Szélfutó Pál a városba. Éppen vásár volt és nagy sokadalom. Szélfutó Pál megpillan­tott egy sátrat, amelyikben egy kufárné mézespogá­csát árult. Nem sokat gondolkozott, egyet fordult a kasocskájával, hogy úgy beléfordult a kufárné sátras­tul, pogácsástól, hogy moccanni sem tudott a meg­lepetéstől.

Szélfutó Pál visszarepült Hajnalfiához, és kirázta zsákmányát a kasból, de a kufárné még mindig úgy meg volt ijedve, hogy szólni sem tudott. De mikor meglátta, hogy milyen szép legényekkel van dolga, minden bánatát elfelejtette. Ottmaradt, hogy ezentúl főzzön rájuk, és gondozza őket.

Másnap újból felszerelt Szélfutó Pál a kicsi kasával, de most már beléültette Hajnalfiát es. Elrepültek a városba, és a királykisasszony ablakán es békukkantottak. Hát csak látják, hogy ül az ablakban, és igen igen keservesen sír. De mikor meglátja Hajnalfiát a kasban, egyszerre még a szívverése es majd hogy meg nem állt. Szaladt Hajnalfiához, Ölelték, csókolták egymást. Mintha édes párok lettek volna. Hívta bé a királyleány Hajnalfiát, de ő nem mehetett bé, mert még nem voltak lábai.

—   Majd ha újra ép leszek, akkor jövök — mondta —, de most meghagyom tenéked, hogy ne sirassál, nem vihetlek el most, amíg a lábam helyébe láb nem nő.

Búcsúcsókot adtak egymásnak, és Szélfutó Pál elre­pült Hajnalfiával vissza a barlangjához. Bémennek a barlangba, hát uramfia, úgy sír a kofaasszony, hogy mozog minden bútor belé. Azt kérdezi töle Szélfutó Pál:

—   Hát magát mi lelte, míg odavoltunk?

—   Egy nagyszakállú ember járt itt — hebegte —, ép­pen mikor készen volt a puliszka. Mindent megevett, csak az edényeket hagyta meg. És újból elmenekült.

—    Nem baj — mondta Szélfutó Pál —, te holnap elmaradj, Hajnalfia barátom, lesben állsz, és ha jő, hát megfogod őt, ügyes vitéz vagy, és aztán elbá­nunk vele úgy, hogy soha többet nem eszi meg elő­lünk az ételt.

Úgy es történt, ahogyan megtárgyalták. Meghagyta Hajnalfia Szélfutó Pálnak, hogy csak addig menjen el a barlangtól, hogy a sípszót meghallja. Mikor egyet sípol, akkor ő már ott legyen, többit elintézik ket­ten.

Másnap a kufárné megint egyedül maradt, és pu­liszkát főzött. Mikor éppen dél lett, hát jő az ember egy nagy kankos pálcával. Hiába jajgatott a kofa, nem törődött semmit a szakállas, de mikor bé akart jönni, hogy a kását megegye, Hajnalfia, aki ott ült az ajtó mögött, elényult, és fél kézzel torkon ragadta az embert, a másik kezével sípolt egyet Szélfutó Pálnak.

Elővette Hajnalfia a kardját, levágta az embernek a két lábát térdében, és Szélfutó Pállal odatették Hajnalfia térdéhez. A kofa forrasztófűvel megkente a két csonka lábat, és az ember lába egyszerre odaragadt Hajnalfia csonka térdéhez. Próbálja jártatni a lábakat, hát fáinul működnek azok.

Levágták két karját es, és Szélfutó Pál csonka karjai helyébe tették. Megkenték újból forrasztófű­vel, hát az es odaforrt. Próbálja Szélfutó Pál az új kezeket, hát azok es fáinul működnek.

Ekkor Hajnalfia megfogta az ember többi részét, és bétette Szélfutó Pál kasába. Az elrepült vele messzire, és ott ledobta.

Mint akik jól végezték dolgukat, Hajnalfia megint béült Szélfutó Pál kasába, magához vette a három tojást és a három vesszőt, és elmentek vissza a ki­rályi kastélyhoz. Ekkor leszálltak a kastély udvarára.

A két nagyobbik fiú nem tudta csodájában, mit csináljon, mikor meglátta Hajnalfiát.

Ekkor Hajnalfia és Szélfutó Pál a király elébe men­tek, és Hajnalfia jelentette a királynak, hogy ő az, aki elhozta a leányokat a sárkányok országából. A báty­jai ővéle nagy csúfságot követtek el, irigységből le­dobták a levegőből csonka lábakkal, de Szélfutó Pál megmentette.

Azt kévánta ekkor a király, hogy mutassa meg a jeleket a sárkányok országából. Elévette Hajnalfia a három vesszőt és a három tojást, és parancsolt a tojá­soknak. Megérintette őket a vesszővel, és azt kér­dezte a királytól:

— Felséges királyom, mit kévánsz legjobban?

Erre a király elmondta, hogy azt szeretné, hogy ezüstből lenne az udvara, aranyból lenne a palotája, gyémántból a palota belseje. Még az utolsó szót ki sem szólta, máris mindenféle megtörtént.

Ekkor a király bámulatában a földre esett, és ott hempergett. Ekkor meghitte Hajnalfiának az ő vitéz­ségét. Csak azt kérdezte, mivel ítélje el a bátyjait.

Hajnalfia megkegyelmezett nekik, mert a leányokat nagyon sajnálta.

A király ekkor újból egy nagy menyegzőt tartott, feleségül adta a kisebbik leányát Hajnalfiának, és aztán éltek a legnagyobb boldogságban.

Ottmarasztalták Szélfutó Pált es Hajnalfia inasá­nak, és odavitték a kofánét es.

Még máig es élnek boldogul, ha meg nem haltak.

Mesélte Albert András (Í908) Csíkszentdomokoson (Csík m.) R. 1942-ben, gy. Belatini Braun Olga.

Albert András egyike a legkiválóbb, név szerint is ismert mesemondóinknak. Mesekincse úgyszólván kifogyhatatlan. Figyelemre méltó gazdag teremtő fantáziája, mellyel új meseelemeket alkot (ló, tehén, juhcsordává változtatott emberek, asszonyok és gyerekek, emberré változtatott egér, bogár stb.), és a jól ismert motívumokat összefűzi, valamint fordulatos, költői nyelve.

Ortutay Gyula, Kovács Ágnes, Dégh Linda  (szerk.): Magyar népmesék. Budapest, 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó.